Budapesten is játszódhatna Wolt-futárokkal ez a lélegzetelállító darab, de ez itt most Párizs és egy fejvesztett száguldás a francia főváros girbe-gurba utcáin. A halántékon dobol az ér, reszket a szív, mert a tét hatalmas: alig két napja van Souleymane-nak, a papírok nélkül lavírozó nyugat-afrikai bevándorlónak, hogy felkészüljön élete legfontosabb beszélgetésére, ahol eldől, megkapja-e a hivataltól a menekültstátuszt. De Souleymane-nak más dolga is van. Ételfutárként tartja fenn magát és a biciklijén tekerve harcol a rohanó idővel és minden egyes akadállyal, amit a sors az útjába gördít. Idén Cannes-ban több díjat is kapott ez a feszített tempójú, keményen realisztikus, torokszorító film, amelynek középpontjában ott ragyog Abou Sangare, az abszolút főszereplő, élete első filmszerepében.
Boris Lojkine Párizsban született, 1969-ben. Egyetemi filozófiaprofesszorból lett filmrendező. Filmes pályáját két, Vietnámban forgatott dokumentumfilmmel kezdte, majd rögtön az első játékfilmjét Cannes-ban mutatták be a Kritikusok Kéthetén. A Hope afrikai menekültekről és az Afrikából Európába tartó, veszélyekkel teli vándorlásról szólt. Lojkine az embercsempészek valódi útvonalain forgatott, az elszánt, de végsőkig kiszolgáltatott emberek sorsát valósághűen és mély együttérzéssel mutatta be. Kis stábbal dolgozik és szeret amatőr, hús-vér emberekkel forgatni, hagyja őket improvizálni és az ő saját szavaikat ágyazza be aztán a végső történetbe. Legújabb filmjében azt kutatja, hol és hogyan ér véget az utazás, ami a Hope-ban elindult: Souleymane történetével Lojkine hazatér szülővárosába, Párizsba és a város teljesen más, új arcát mutatja meg.
francia
angol és magyar
